Kedves Leendő
Olvasóim!
A mai posztot az egyik személyes
kedvencemről, Honoré-ról írtam.
Honoré Saint-Claire volt az a francia őrszem,
akit öccsével együtt soroztak be a hadseregbe, ám még 1915-öt sem írtunk, de
testvére már halott volt. 1914. október 25-én Albert belga király elrendelte az
Yser folyó zsilipjeinek kinyitását, elárasztva ezzel a fennsíkot, hogy
megállítsa a németek előretörését. Ám nemcsak a német katonák fulladtak meg az
Yser fennsíkján… Saját katonáik és szövetségeseik közül is sokan estek
áldozatul az előtörő tengervíznek, ahogy Leonard is… Honoré nem tudta kimenteni
öccsét a lövészárokból a rázuhanó homokzsákok miatt, így végig kellett néznie,
ahogy lassan megfullad… Csodálható-e ezek után, hogy mogorva, magának való
alakká vált, aki egyformán gyűlölt embert és Istent, és többé nem hitt semmiben?
Mellesleg a hit kérdése többször is előkerül ennél a cselekményszálnál.
A tragikus esetet követően Honoré
új egységhez került, Ypres közelében. Egy tapasztalatlan, fegyvert még sosem
látott újoncot osztottak mellé, akit lassacskán megszeretett és saját öccsének
tekintett. Marcel a rég elveszettnek hitt, civil világot testesíti meg Honoré
szemében: megérkezésekor tiszta és ápolt a külseje, puha tapintású a keze,
fényképezőgépet cipel magával (hisz ő a raj új haditudósítója) és ami a
legfurcsább: mosolyog. Mosolyog abban
a lövészárok-világban, amely gyakorlatilag az otthonuk és a sírjuk is egyben.
Alább látható két kép a Marcel által használt „fegyverekről”:
egy Richard Verascope típusú
fényképezőgép, valamint egy M1886 M93
Lebel ismétlőpuska.
A híres francia, horizontkék
egyenruha - melyet Marcel és Honoré is viselt - így nézett ki:
A kegyetlen kérdés csupán az volt: ha nem a mesterlövészek hidegvérrel célzott lövései, a géppuskatűz, egy repesz, a kihűlés vagy a hemzsegő tetvek ölnek meg, akkor mégis mi? Miért nem lehet túlélni a frontvonalat, és ezzel együtt a háborút? A választ mindenki megtudta 1915. április 22-én, mikor a németek 200 tonna klórgázt engedtek szabadjára Ypres közelében, elindítva ezzel egy minden eddiginél pusztítóbb tömegirtást.
Honoré végig sejtette, hogy nem
kerülnek ki élve ebből a kilátástalan kalandból, de végig hazudta az összes
támadást, gránát találatot, lövést és robbanást, hogy a csillogó gombszemű
Marcel ne veszítse el gyermekien ártatlan hitét, ami a végefelé már magától is
eltűnt…
A frontkatonák mindennapi életébe
engednek bepillantást az alábbi képek, melyek ékesszólóan árulkodnak az
elpusztított táj búskomorságáról, az otthonról kapott csomagok okozta
boldogságról vagy egy kis csendről a lövészárokban:
Volt azonban ennek a gondterhes
szálnak egy csodálatos mozzanata, amit a történelem megőrzött nekünk és amelyet
soha nem szabad elfelejtenünk. Ez pedig 1914
frontkarácsonya. Karácsony napján az ellenfelek nem törődtek azzal, hogy
egymás ellenségei és előbújtak fedezékeikből, hogy besétáljanak a „senki földjére”
(ami nevéből adódóan senkihez sem tartozott), kezet ráztak, bemutatkoztak,
beszélgettek, cigarettáztak, fociztak, nevettek és ajándékot adtak egymásnak.
Azon a napon béke honolt a fronton, elhallgattak a fegyverek. Erről a csodáról
álljanak itt bizonyítékként az alábbi képeslapok és fényképek. A legutolsó (színes)
kép a Sainsbury’s áruházlánc 2014-es karácsonyi reklámfilmjéből származik, mely
pont ezt a témát dolgozta fel a Nagy Háború kirobbanásának centenáriumán.
Ajánlom mindenkinek a figyelmébe a teljes kisfilmet.
A következő poszt főhőse a brit
Clarence Oswin Campbell közlegény lesz, aki fél lábbal is fel tudta venni a
versenyt az elkötelezett ír szabadságharcosokkal! J
A képek forrásai
sorrendben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése