A Sopronbánfalvi Hősi Temető története

Kedves Olvasóim!

A mai posztot a Hősök és Ártatlanok Temetője című regényem megírásához ihletet adó helynek, a Sopronbánfalvi Hősi Temetőnek szentelem. Nagyon különleges helyről van szó, mely időtlen szépséget és nyugalmat áraszt, véleményem szerint az egyik leghangulatosabb hely az országban (mindenképp érdemes felvenni a bakancslistánkra). A temetőről fantasztikusan részletes és hiteles áttekintést ad Bódi Ottó: A sopronbánfalvi Hősi Temető története című írása, mely a Soproni Szemle 63. évfolyamának 1. számában jelent meg, 2009-ben. Tőle idézem (rövidebb-hosszabb kihagyásokkal) az alábbi gondolatokat:

„A Felső-Lővérek és az egykori Sopronbánfalva közt, az Alom-hegy nyugati oldalán, a községi temető közvetlen szomszédságában található egy gyönyörű fekvésű, csaknem kéthektáros, katonai temető. Az 1878-ban a katonaság számára megnyitott temetkezési helyet 1917 óta, amint azt az akkor állított kapu felirata is jelzi, Hősi Temetőnek hívják. Napjainkig több mint 3200 katona, hadifogoly és civil áldozat földi maradványait temették ide, többségük nyughelye még azonosítható, nagyon sokak nevét közös emlékműveken örökítették meg. A sírok és emlékművek 130 év történelmének tárgyi emlékei, ennek a többnyire zivataros időszaknak egy szeletét reprezentálják. Mintegy húsz nemzet katonái találták meg itt végső nyughelyüket, olyanok, akik többnyire szülőföldjüktől távol, sebesülés, fronton szerzett betegség, vagy éppen bombázás áldozatai lettek.

(…)

A 19. században, Sopronban számos katonai alakulat működött, mintegy 3000 katona szolgált a városban. Ellátásukra a ruszti katonai kórházat 1840-ben áttelepítették az akkor üresen álló karmelita kolostorba. A laktanyákban és a katonai kórházban elhunytakat ebben az időben a Kolostor-erdőben kialakított katonai temetőbe temették, amire a még ma is fellelhető két sírkő emlékeztet. (A síremlékek a temetőtől délre, az út másik oldalán, az erdőben láthatók.) 1872-ben a katonaság új temetkezési helyet kért a várostól, amelyet néhány éven belül meg is kaptak. 1878-ban megtörtént az első temetés. (Schülze Lajos Husaren Rittermeister 1826–1878).

1889-ben új katonai kórházat is nyitottak Bánfalva határában. A világháború előtt 223 halottat temettek ide, főleg a főbejárattól balra, fent még néhány sír megtalálható ezek közül. Az első világháború kezdetétől a temetések fokozatosan tömegessé váltak, hiszen a frontokról a hadikórházakba rendszeresen érkeztek sebesült csoportok a hadikórházakba, amint erről a Soproni Napló rendszeresen tudósított. A temető kialakítását és a hadikórházakban meghaltak temetését főleg hadifoglyokkal végeztették. 1915-ben a város elrendelte a temetőkataszter felfektetését, így a háború halottairól pontos betűrendes és kataszteri, német, illetve magyar nyelvű nyilvántartással rendelkezünk. A háború alatt az addig működő katonai és hadifogoly kórházak már nem bírták befogadni a betegeket, így az akkori Nándor-fasor végén megépült a barakk-kórház. Az itt elhunytakat is a hősi temetőben helyezték örök nyugalomra. A levéltári nyilvántartások szerint összesen 1874 katonát temettek ide. Az akkori Magyarország területéről származó katonákon kívül osztrákok, csehek, szlavónok, bosnyákok, horvátok, románok, szerbek, olaszok, oroszok és még számos nemzet fiai voltak. Az elhalálozás oka döntő többségüknél tüdővész, tífusz, kolera, agyhártyagyulladás, kevesebb esetben fejlövés, lövési sebesülés. A háború befejezését követően a halottak közül néhányat családjuk exhumáltatott és szülőföldjére elszállíttatott. Tömeges exhumálásra 1934-ben került sor, amikor a magyar–olasz kapcsolatok látványosan fejlődtek, Gömbös Gyula Mussolininél járt, és a két ország egyezményeket kötött. Negyvenhárom olasz katona maradványait exhumálták ekkor, és a nyilvántartásba bejegyezték: „Olaszországba szállítva 1934. VII. 14.” Néhány temetés a két háború között is történt, amelyekről a sírköveken lévő évszámok tanúskodnak. Főleg tiszteket temettek ide saját kérésükre, akiknek soproni kötődésük volt.

1943-ban 300 négyszögöllel bővítették a temetőt és erre hamarosan nagy szükség is lett. A második világháború áldozatai a háború utolsó évében kerültek a hősi temetőbe, amikor a harci cselekmények környékünkön folytak. Abban, hogy az áldozatokat tisztességgel eltemették és pontos nyilvántartás készült róluk, dr. Németh Alajos főtisztelendő hittanárnak elévülhetetlen érdemei vannak. A város területén és környezetében bombázásokban, harcokban elesettek nyilvántartásba vétele, valamint Lakits Frigyes légoltalmi tiszt és segédcsapatának közreműködésével a legveszélyesebb körülmények közt történő eltemetésük – nemcsak a hősi temetőben, hanem a köztemetőkben és a város számos helyén tömegsírokban is – a bátorság, önzetlenség és a helytállás példája.

Napjainkban ezen időszak szinte kizárólagosan hiteles forrása dr. Németh Alajos 1993-ban megjelent könyve, amelyből az alább idézendő adatok is származnak. 1944–45-ben a „Hősök temetője” fogadta be a hadikórházak és szükségkórházak halottait, a légitámadások, bombázások és utcai harcok katonai áldozatait, illetve azokat a civileket, akik menekültként, nem soproni illetőségűként lettek a bombatámadások áldozatai. (A civilek közül néhányat a későbbiekben családjuk exhumáltatott.) A második világháború halottainak a hősi temetőre vonatkozó nyilvántartása szerint összesen 941 halottat temettek ide, köztük magyarokon kívül főleg németeket, de ukrán, kozák, vend, lengyel nemzetiségű is előfordul. A világháborút követően a temetőt katonai temetőként már nem használták, csak a halottak családtagjai közül temettek néhányat az emlékműhöz közeli sírokba, külön engedéllyel és kizárólag urnás temetéssel.

(…)

A terület a ’90-es évek elejéig a temető legelhanyagoltabb része volt; erdős, bozótos, a síremlékek erősen hiányosak, romosak és szétdúltak voltak. (…) A sírkövek a valóságban szétdőlve, földbe süllyedve, darabokra törve voltak. Az egész temetőre is az volt a jellemző, hogy a sírokon is fák és bokrok nőttek.

Örömteli viszont, hogy magánszemélyek – jelesül az itt nyugvó Willerding tábornok dédunokái – az első világháborús emlékművet 2008 szeptemberében megtisztíttatták és megjavíttatták. „HŐSÖK CSONTJAI PORLADNAK ITT A FÖLDANYA MÉLYÉN, TÉRDRE E HANTOK ELŐTT! MONDJON IMÁT AJAKAD!”

Bódi Ottó magánemberként végzett kutatása a Sopronbánfalvi Hősi Temető történelmi értékére és megmentésére kívánja felhívni a figyelmet. A blogbejegyzés végén található képek jól érzékeltetik a hely magával ragadó hangulatát. Érdekesség, hogy a regény egyik (fel nem használt) borítótervén is megjelennek a Sopronbánfalvi Hősi Temetőben lévő sírok (lásd lentebb).

Búcsúzóul álljon itt a temető gyönyörű, kovácsoltvas kapuját díszítő idézet:

Az ismeretlen hadifogoly sírjánál

Ellenség voltál, idegen

Majd rabja a magyarnak

De mi már testvérként őrizzük

Magyar földben, örök álmodat!

Hősök és Ártatlanok Temetője – Trivia

Kedves Olvasóim!

További kedvcsinálónak készítettem a legújabb regényemhez egy kis triviát, melyet alább olvashattok J

•  A regény megírása közel 1 évet vett igénybe.
•  Az első 40 oldal már a Róma árnyékában című regényem megírása előtt elkészült.
•  Ezt a regényt kifejezetten a fióknak akartam írni, kísérletező jelleggel, mivel az „5 novella 1 regényben” – elv merőben eltérő az eddigi könyveimhez képest.
• A regény alapötletét a Sopronbánfalvi Hősi Temető szolgáltatta, ahol az I. és a II. világháború alatt elesett, magyar katonák, valamint különböző, egyéb nemzetiségű hadifoglyok is nyugszanak. 
• Az I. világháborús 5 katonatörténet helyett eredetileg 10 volt betervezve, azonban ahogy haladtam a megírásukkal, rájöttem, hogy túlságosan sok és tömény lenne az olvasó számára. Ettől függetlenül a szívem szakadt meg néhányukért, így kettőt megmentettem és beolvasztottam Clarence és Siegfried sztorijába. Patrick O’Really és a húsvéti felkelés eredetileg külön részt kapott volna a regényben, illetve Siegfried nagyapja, Moritz Schiffer is külön szerepelt volna Rudolf főherceg inasaként. Csak érdekességként felsorolom a soha napvilágot nem látott szereplőket és az elképzelt történetüket röviden:

o   Moritz Schiffer, osztrák inas, aki ott volt gazdája, Rudolf főherceg öngyilkossága idején a Mayerling-i vadászkastélyban; végül minimális módon, de beolvasztottam Siegfried történetébe.

o   Patrick O’Really, ír szabadságharcos, akit teljes egészében beolvasztottam Clarence történetébe.

o   Juan Federico Fernández de Pérez, spanyol újságíró, aki a polgárháború idején, a tisztogatások alatt tevékenykedett, de ellenségei elkapták és 1936. március 11-én töltőtollat döftek a nyaki ütőerébe, majd elvérzett. Sok vonását átültettem Ruslan személyiségébe, mint például a morgós rosszkedvet és a szivar szeretetét.

o   Halim Kahve, török gyalogos, aki Zekki pasa seregében szolgált, egészen 1912. november 19-ig, amikor is Bitolában egy tüdőlövés végzett vele.

o   Milan Petrović, szerb forradalmár diák, aki részt vett az I. világháborút kirobbantó merényletben (Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolása), segédkezet nyújtva a lövéseket leadó Gavrilo Principnek. A merénylet után elfogták és bebörtönözték, ahol is 1918. január 2-án, Szarajevóban megmérgezték. 

Hősök és Ártatlanok Temetője: +1 ráadás történet (Angelus, a jelen antihőse)

Kedves Leendő Olvasóim!

Először is szeretnék köszönetet mondani a sok gratulációért, biztató szóért és azért a lelkesedésért, ahogy sokan vártátok az új regényemet. Nagyon-nagyon jólesett, köszönöm szépen a megelőlegezett bizalmat, igyekszem rászolgálni! J

Úgy éreztem, hogy az 5 katona sztorijának bemutatását követően még mindig tátong némi űr a könyv körül, hiszen valljuk be, hogy a kerettörténet hőséről, Angelusról nem igazán emlékeztem meg, holott az ő élete is bőven megér egy blogbejegyzést. Éppen ezért arra gondoltam, hogy a mai poszt róla fog szólni.

Angelus (görög-latin eredetű nevének jelentése: angyal) fura kisgyerek volt, szülei soha nem értették meg, így csupán egyetlen személyben tudott feltétel nélkül bízni: a nagyapjában. A könyv legelső fejezete brutálisan indul: Angelus az édesanyjával virágot visz a temetőbe, a nagypapa sírjára. A bizalmas halott, Angelus egyedül maradt a világban. Minden különös, rémisztő és nyugtalanító számára: a sírok és a virágok éppúgy, mint a rá leselkedő szörnyeteg. Se nem állat, se nem ember, szemének fehérje sárgán világít, míg fekete szembogarában vöröses láng lobban fel és Angelus nevét suttogja… (Zárójelben megjegyzem, hogy ez a szörny egész életén át kísérti, nem tud szabadulni tőle, mi több, felnőttként a halálában is komoly szerepet játszik.)

Nincsenek barátai, a házi kedvencként tartott békája is elpusztult, ezért komolyan foglalkoztatja a feltámadás gondolata, amit a pókhasú atyától is hallott Jézus Krisztus kapcsán. Horatius idézetet suttog, mely a temető cirádás vaskapuját is díszíti: Non omnis moriar, azaz Nem halok meg egészen. Megpróbál hinni a feltámadásban, hátha visszakaphatja nagyapját és a békáját. Barátok híján nehéz eligazodni egy ilyen kisgyereknek a világban, Angelus azonban ezt is megoldja: a Hősök és Ártatlanok Temetőjében gyalogolva véletlenszerűen kiválaszt 5 katonasírt, akiket a képzeletbeli barátjává fogad. Az 5 sír tulajdonosa pedig nem más, mint Giovanni Romano, Honoré Saint-Claire, Clarence Oswin Campbell, Siegfried Bergmann és Ruslan Dotsenko. Liliomot helyez a sírjukra, ezzel pedig megteremti annak a csodának az alapját, ami később, felnőttkorában vár rá, halála után…

A gyermekpszichiáter sem tud segíteni. Angelus egy pszichés betegségekkel terhelt, törékeny alkatú férfivá serdül, aki elismert íróvá válik, sikeres könyvkiadó vállalatot alapít, ám az érem másik oldalaként titokban maréknyi gyógyszert szed naponta, pszichiáter felügyelete alatt áll és senkinek sem mer beszélni arról, hogy időnként egy szörnyeteg liheg a nyomában és érzi az élő emberek jövőbeli holttestének bűzét. Igen, a depresszió, pánikbetegség, skizofrénia, bipoláris zavar és egyéb súlyos személyiségzavarok divatos betegségnek számítanak manapság…

A kiadó Franciaországba történő terjeszkedése kapcsán Párizsba repül, hogy interjút adjon egy régi, egyetemi évfolyamtársának, aki időközben újságíró lett. A Champs-Élysées egyik kávézójában találkoznak, ahol a beszélgetést követően Angelus rádöbben, hogy a Raoullal ápolt barátsága rég a múlté, csupán egy idegen ül vele szemben. Megint előtör belőle a magány érzete, mikor kisfiúként liliomot vittek a nagypapa sírjára. Szülei már nem élnek, egyedüli támasza a húga, Constantina (latin eredetű nevének jelentése: szilárd), de ez kevésnek bizonyul. Hazautazik, ám a csúszós, esős időben balesetet szenved a kocsijával és meghal. Lelke a Hősök és Ártatlanok Temetőjébe kerül, ahol a szörnyeteg ismételt felbukkanása mellett szellemtársakra is szert tesz: a gyermekként kiválasztott 5 sír tulajdonosával találja magát szemben. Giovanni, Honoré, Clarence, Siegfried és Ruslan haláluk óta várakoznak valami történésre. Az I. világháború alatt elhunyt katonákkal ellentétben Angelus valóságos antihős, mivel nem volt katona és soha életében nem fogott fegyvert. 

A regény további tartalma már ismert előttetek a korábbi blogbejegyzésekből J Azonban azt még le kell szögeznem, hogy a könyv vége akkora csattanót tartalmaz, ami sokakat meg fog lepni… Természetesen erről egy szót sem árulhatok el.

Jó olvasást és kellemes kikapcsolódást kívánok!

E.C. Kelly